Hűha, jó régre kell visszanyúlni.
Ugye, mikor az ember találkozik valakivel nem tudja előre barát vagy ellenség lesz e az illető!
1997-ben volt szerencsém Amerikában tölteni egy kis időt( bő másfél évet, pontosan) . Bentlakásos ápoló voltam egy otthonban. Kis családias közösség, csak 8 lakóval. Viszont minden velük kapcsolatos teendőt nekem és a kollégának kellett megcsinálni = takarítónő, mosónő, szakács, ápolónő, segítő, adminisztrátor -uk voltunk- szóval mindent. Ez idő alatt 'elhasználtam' két kollégát, aztán késő ősszel( '97) érkezett meg Jutka. Teljesen az én ellentétem: mint gondolkodásban, mint kinézetre egyaránt. Aztán ahogy teltek a napok beszélgettünk, együtt dolgoztunk, megismertük egymást, egymás előnyeit, hibáit, közös vonásokat fedeztünk fel egymásban- barátokká váltunk.
Nem használta fel ellenem az apró kis dolgokat, melyeket elmondtam neki. Ő volt az aki először megfogalmazta milyen ember is vagyok valójában. Minden elfogultságtól mentes őszinte vélemény.
Milyen is vagyok? Aki egy kicsit is ismer vagy veszi a fáradtságot, hogy megismerjen az nagyjából tisztában vele. Olyan vagyok, mint egy jó másodhegedűs: nagyszerűen játszik a hangszerén, de a prímet más játsza!!
Tehát húzom az igát, tolom a szekeret, de irányítást meghagyom másnak.
Dolgozom, a tőlem telhető maximumot nyújtom; Oké, ez nem zárja ki, néha lustább vagyok, mint az adott helyzet elvárná, de az adott feladatot megcsinálom, bár kissé később. Ettől most én rosszabb ember lennék?? Szerintem nem, de ugye ezt mindenkinek magának kell eldöntenie ezzel a tulajdonságommal, tettemmel hova férek az illető mércéjébe.
Bocsi a kis kitérőért!
KÖSZI JUCUS!!!!
Szóval, január 11-én volt anyukám 70.szülinapja. Szinte az utolsó pillanatig nem volt biztos megyek e haza vagy sem. Mikor végül is eldőlt, megvettem a repülőjegyet ( szuper áron szerintem) egyetlen hibával: annyira megváltozott a tömegközlekedés Magyarországon, hogy a gépem landolása után már nem tudtam Marcali leutazni ( Budapesttől 180km) Ugye, még az is közrejátszott, hogy mindezt anyukám tudta nélkül szerveztem. Gondolhatjátok, nem volt egyszerű, de szenzációsra sikeredett.
Ugye, január- mindenhol hosszú hónap, kiköltekeztünk karácsonykor, ott volt szilveszter is, szóval nem akartam extra költségként még szállodában tölteni az éjszakát. Az sem tűnt kecsegtető lehetőségnek hogy a vasútállomáson éjszakázzak. Gyors gondolkodás( hehehe- ezt is szoktam néha!!) megtaláltam a mentőövet - hívtam Jutkát ( indulás előtt 2 nappal, van e valami használható ötlete.OK, lehet, lelkem mélyén bíztam benne, hogy ezt ajánlja= " nálunk fogsz aludni" --kijött elém a reptérre, kibuszoztunk Ercsibe, gyalogoltunk egy csomót, de csak azért hogy dumálni tudjunk. Amit nem is hagytunk abba hajnali fél háromig. Akkor is csak azért, nem mintha kifogytunk volna a témából , nem, csak tudomásul vettük, hogy ő 12 órai műszakon van/ volt túl, én pár ezer légimérföldön, plusz nekem még négy órát vonatoznom kell , hogy anyukámhoz érjek.
Dőlt belőlünk a szó, emlékszel erre, emlékszel arra, amikor ezt csináltuk ...kezdetű mondataink csak pörögtek-pörögtek. Háát, igen, az az idő amit felemlegettünk Jucussal egyedi minden tekintetben: csak 17évvel voltunk fiatalabbak akkor. Jutka akkor még szingli volt( sohanemmegyekférjhez véleménnyel) nekem is csak egy csemetém volt, tervem, elképzelésem, vágyaim mind megvalósításra vártak. ---
Annyit pofáztunk, hogy csak útólag jöttem rá egyetlen egy képet sem csináltunk magunkról!!!
Újra fiatalnak éreztem magam, lelkiismeret-furdalás érzése nélkül. Felemelő szenzációs érzés volt. Jutkám, ezt meg kell ismételnünk!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése